Wahorn András: Emigráns dal
„Gondoltam elmegyek Amerikába / Itt hagyom kis hazám a büdös picsába / Megvan az útlevelem, és pénzem is van kurva sok / Unom már, hogy mindig hazudoztok / Csókollak bennetek, magyarok” – közölte kegyetlenül kiábrándult hangon Wahorn András, majd fújt még egy jó szomorkásat a szaxofonján, kiadott egy szólóalbumot (Tengerhajózás, 1991), és úgy tett, ahogyan mondta. Elment Amerikába. Nem disszidált, mint azt oly sokan tették évtizedeken át, el a szocializmusból, hanem egy frissen szabaddá vált ország szabad polgáraként ezt választotta. Aztán meg pár éve azt, hogy hazajön. Mert akkor meg erre volt szüksége. Az Emigráns dal egy lelkiállapot tükre, máig hiteles, érvényes, élő.
Nem akarnék, nem is tudnék a családi ügyeibe kontárkodni, de tény, hogy egyik fia, Wahorn Simon útja Berlinbe, az össznémet kozmopolitizmus fal nélküli fellegvárába vezetett, ahol 2003-ban mindenféle hasonló jöttmentekkel, ukránokkal, oroszokkal, sőt német is volt közöttük, RotFront néven alapított zenekart. Első albumukat 2009-ben hozták ki, a címadó szám illik ide, lángoló Zsigulival: Emigrantski Ragamuffin.
Gogol Bordello: Immigraniada (We Comin’ Rougher)
Ami Berlinnek a RotFront, az New Yorknak a Gogol Bordello. Az Ukrajnából lelépett Eugene Hütz vezetésével 1999 óta – a kezdeti Hütz and the Béla Bartóks névről a bizniszbarátabb Gogol Bordellóra váltva – tolják a világ képébe az emigráns lét bulisan brutális világképét. Első albumukon (Voi-La Intruder, 1999) ott a vicces Greencard Husband (a sztori dióhéjban: jó pénzért feleségül vesz egy kínai leszbikust, hogy az bebocsáttassék az USA-ba), a keserű Passport (itt az útlevelem, tiszt uram, de hol a jóképű hadnagy, aki lelőtte a barátomat, netán szabadságon?) és a Nomadic Chronicle (cigánysors, pia, paranoia). Vagy a harmadik album, a 2005-ös Gypsy Punks: Underdog World Strike, rajta az Immigrant Punk, és az ötödik, a Trans-Continental Hustle az Immigraniadával, 2010-ből. A bevándorló kőkemény küzdelméről, hogy felszínen tartsa önmagát és családját, hősies erőfeszítések után a nulláról kezdve újra életét. „Könnygázzal teli folyosókon / Zsúfolódik össze végzetünk / S húznak le a bürokratikus vécén / Mintha kivágott jelenetek volnánk Kafkánál…” (S ha már Kafka és Gogol, szabad az út vissza, az irodalom ihlette dalokhoz is).
The Stranglers: I Feel Like A Wog
A brit szlengben kifejezetten lealacsonyító és sértő kifejezés a wog: sötét bőrszínű közel-keletiekre és délkelet-ázsiaiakra mondják – tetves bevándorló, koszos féreg, kb. ilyesmi. Az ausztrál szlengben bacilust, baktériumot, élősdit, apró szennyeződést jelent, az se sokkal kedvesebb, de most Nagy-Britanniában vagyunk, 1977-ben, egy londoni koncerten. „Tetves bevándorlónak érzem magam” – hangzik el a következő szám címe, mire felröhögnek a közönségből. – „Nem, ez nem vicc – folytatja, azt hiszem, a gitáros, Hugh Cornwell –, néha tényleg tetves bevándorlónak érzem magam, mintha viktimizálnának. Talán mindenki így van ezzel néha.” Felbúg Dave Greenfield Hammond-orgonája, aztán valószínűleg Jet Black, a dobos beszámol, 1-2-3-4, mire Jean-Jacques Burnel belecsap a basszusba, és bumm, 1977 leggyomorbavágóbb zenéjében vagyunk.
Tetves bevándorlónak érzem magam, megbámulnak, pedig ugyanúgy születtem, mint ti. Elvégzem az összes mocskos, szaros melót. Nem akarok hazamenni, és nem akarlak bántani titeket, csak ne kérjétek, hogy pucoljam a cipőtöket. És ne nevezzetek tetűnek.
Az I Feel Like A Wog a zenekar második albumán (No More Heroes, 1977) jelent meg. Így szól stúdióváltozatban. A Stranglers tagjai fehér művészemberekként megtették, amit mindannyian megtehetnénk, akiknek a hazájába megvetett és megalázott színes bőrűek érkeznek: beleképzelték magukat embertársaik helyzetébe. Az áldozat helyzetébe, ahogyan a Je suis Charlie-t kimondva tehettük a párizsi vicclap munkatársainak lemészárlása nyomán, vagy ahogyan a Pop Will Eat Itself rappelte: Ich bin ein Ausländer.
Pop Will Eat Itself: Ich bin ein Ausländer
„Ich bin ein Berliner” – idézik a mai napig John F. Kennedy szavait: az amerikai elnök 1963-ban önmagát berlininek nevezve biztosította szolidaritásáról – s ami az egyszerűnek tetsző gesztus mögött mázsás világpolitikai súllyal meghúzódott: Amerika támogatásáról – a város két éve fallal körülkerített nyugati részét.
Ezt parafrazeálta 1994-ben a Pop Will Eat Itself a britek idegenellenességére reagálva, amit – nem ott élvén – nem szeretnék bagatellizálni, de a 90-es évek elejére visszagondolva sokkal rettenetesebb helyek és események jutnak eszembe az idegenellenességről: a népirtás Burundiban és Boszniában. A dalszövegben szereplő „etnikai tisztogatás” kifejezés egyenesen a balkáni háború szüleménye. A Pop Will Eat Itself húsz évvel ezelőtti száma sajnos mit sem veszített aktualitásából a jelenlegi menekültválság és a hatalom csúcsai felől szétáradó, mérgező rosszindulat közepette.
„Hallgasd meg a rendszer abuzált áldozatait / Rasszista alapon bánnak velük, nézzünk szembe ezzel / Még hogy ez nálunk nem történhet meg? / Nézz csak körül a városainkban / Figyeld, hogyan cserkészik be őket, hogyan vadásznak rájuk / Félelmet és megvetést keltenek irántuk a hazugságaikkal / Kés, pisztoly, törött üveg, benzines palack / Nincs jövő, ha hamarosan beállít a múlt / És ha értem jönnek etnikai tisztogatásra / Felemeled majd a hangod? Megvédsz majd? / Vagy üveges tekintettel röhögsz, amíg megerőszakolják az életünket / S végigtipor rajtunk az emelkedő jobboldal / Ich bin ein Ausländer / Ich bin ein Ausländer / Üdvözlünk az államban, ahol a gyűlölet politikáját / Üvöltő tömeg nézi végig, amint agyonvernek / Emelkedik a patakzó vér árja / De ha erre nem válasz az erőszak, akkor a hallgatás sem az…”
Az Ich bin ein Ausländer kislemezen és albumon (Dos Dedos Mis Amigos, 1994) jelent meg. A Die Krupps 2007-ben is aktuálisnak érezvén feldolgozta, egyebek közt ezzel a sorral megtoldva: „Újra és újra megtörténik.” (További Krupps-megnyilvánulás a pénzről).
Peter Tosh: African
Tökmindegy, honnan jössz, amíg fekete a bőröd, afrikai vagy, üzeni Peter Tosh. Bármilyenek az arcvonásaid, bárhol születtél, bármilyen a vallásod, azzal kell számolnod, hogy a bőröd színe alapján ítélnek meg. Lehetsz trinidadi vagy kubai, New York-i vagy londoni, német, svájci vagy francia, orosz vagy akár tajvani, így is, úgy is afrikai maradsz, és kész. Tetszik, nem tetszik, annak néznek. Ezzel vagy kénytelen együtt élni.
Peter Tosh a Bob Marleyval és Bunny Wailerrel közös Wailers feloszlása után, második szólóalbumán (Equal Rights, 1977) szembesítette ezzel sorstársait (a fenti koncertfelvételnél jobb hangminőségben hallhatod itt, a marihuána legalizálásáról szóló indítványát pedig itt). Csak a helyzetet írta le, nem javasolta a hazatérést atyáik földjére, Afrikába, amit például Bob Marley a pont ugyanekkor készült Exodusban – nem ábrándozott. Talán mert nem idealista volt.
Youssou N’Dour: Immigrés
A dal címe franciául van, de Youssou N’Dour nem így énekli, hanem feltehetőleg anyanyelvén, wolof nyelven. 24 éves korára Szenegálban már a legnagyobb sztárok közé tartozott, amikor 1983-ban, első párizsi látogatása után megírta, nyilván a szenegáli bevándorlókra utalván, akiknek fő úti célja az egykori gyarmattartó Franciaország volt. Hozzájuk szól, őket kéri, hogy ne feledjék el hazájukat, nem felejtsék el, honnan jöttek, s akkor is térjenek haza, ha sikerült valamire jutniuk idegenben.
Youssou N’Dour a bevándorlók zömétől eltérően nem két keze erejének, hanem tehetségének és különleges énekhangjának köszönhetően boldogult, s a maga részéről ahhoz tartotta magát, amiről énekelt. Nem szakadt el szűkebb és tágabb hazájától – Szenegáltól és Afrikától –, hírnevét, anyagi lehetőségeit felhasználva igyekezett tenni is érte (Nelson Mandela szabadon engedésének követelésétől kezdve a 2012–13-as turisztikai miniszterségéig).
Az Immigrés az 1984-ben fölvett, de csak 1988-ban megjelent album címadó dala, a fenti koncertfelvétel Londonban készült.
Rachid Taha: Ya Rayah
Dahmane El Harraichi algériai énekes 23 éves korában, 1949-ben költözött Franciaországba. Lille és Marseille után Párizsban kötött ki. Főként kávéházakban lépett fel. Szerzeményei közül az 1973-as Ya Rayah emelkedik ki, több évtized emigráns tapasztalatát sűrítve fülbemászó melódiába, szívbe markoló hangszerszólamokba. Akárcsak Youssou N’Dour, az utazót szólítja meg, s tesz fel neki alapvető – és egytől egyig hazafelé mutató – kérdéseket. Merre mész? Hány túlzsúfolt országot és kopár földet láttál már? Mennyi időt pazaroltál el? Érted egyáltalán, mi történik? Miért szomorú a szíved? Miért vagy ilyen boldogtalan?
A sors kegyetlen tréfája, hogy Dahmane El Harraichit – bár tudtommal nem települt haza, csak látogatóban járt ott – Algériában érte a halál: 1980-ban autóbalesetet szenvedett. Ott is temették el. Nem érte meg, hogy szerzeménye az arab közegből kilépve is sikert aratott, miután Rachid Taha – aki a 80-as évek közepén a bevándorlók tartózkodási engedélyéről elnevezett együttese, a Carte de Sejour élén erős jelzéseket küldött a franciáknak és az ott élő araboknak egyaránt (például Charles Trenet patrióta sanzonja, a Douce France feldolgozásával) – két szólóalbuma (Carte Blanche, 1997; Diwan, 1998) nyitószámának is a Ya Rayaht tette meg. Előbbin rockos, utóbbin tradíciót tartó módon. S természetesen a Khaleddel és Faudellel közös koncertalbumáról (1, 2, 3 Soleils, 1998) sem hiányozhatott a Ya Rayah.
Mau Mau: Ellis Island
Olaszországnak, ahová ma tömegesen érkeznek tengeren át az Afrikából menekülők, ötven éve még a belső népvándorlással kellett megtanulnia együtt élnie. 1959 és 1963 között milliónál többen települtek délről északra. Torinót a harmadik legnagyobb délolasz városnak nevezték el: kellett a munkáskéz a népautóprogramba fogó Fiatnak. Piemonte tartomány az olasz belső emigráció központja lett – mindez úgy jön ide, hogy ezen a vidéken alakult 1991-ben a Mau Mau, az olaszokon kívül egy kameruni taggal. Zenéjükben úgy forrtak egybe afrikai és latin hatások, ahogyan nevük is kétfelé, Afrika és Itália felé mutat: a fehér britek és kenyai feketék sokaságának életet követelő, 1952–60 közötti Mau Mau-felkelésre, illetve a piemontei dialektusban mau mau kifejezéssel illetett idegenekre, messziről jöttekre.
Az Ellis Island viszont nem a gyarmatosítással vagy az olaszországi belső vándorlással foglalkozik, hanem a ki-, illetve Amerikából nézve bevándorlással. A bevándorlók által benépesített Egyesült Államok valóságos és jelképes kapuja volt 1892 és 1954 között az Ellis-sziget New York partjainál. Milliók léptek itt az Újvilág földjére, köztük a József Attila megörökítette, kitántorgó magyarok is. Itt kaptak (vagy nem kaptak) belépési engedélyt, itt vették őket lajstromba, itt vizsgálták meg, nem hurcolnak-e be valami ragályt. A Mau Mau dala szerint Ellis Island New York „átkos őre”, Amerika „pokoli tornáca”, kényszermegálló ezernyi ország hontalanjainak útján, akik lehetetlen akadályokon át, rendkívüli igazságtalanságok megszenvedése árán, reményekkel telve özönlenek céljuk felé, amit úgy hívnak: „gazdasági boom, boom, boom…”
Az olaszokon kívül mexikóiakat és kínaiakat is emlegető Ellis Island indította a Mau Mau harmadik albumát (Viva Mamanera, 1996), s helyet kapott a zenekar első korszakából készült válogatáson is (Carnevalera, 1997).
Ando Drom: Zöld az erdő
Ha elüt a bőröd színe a többségétől, könnyen éreztethetik veled, hogy idegen vagy, gyüttment, nem odavaló. Még csak távoli országokba sem kell ezért utazni, simán megkaphatod ugyanezt a saját hazádban is. Lehet törvényt hozni szegregációról, kirekesztésről, de megy az anélkül is akár, propagandával tornáztatva az idegentől irtózó reflexeket, ráerősítve félelmekre, tudatlanságra, irigységre, előítéletre, látszatmegoldásokat kínálva valós problémákra.
Nemzedékről nemzedékre öröklődő tapasztalata van erről a cigányságnak, nem véletlenül szól erről a Cigány himnuszként is futó Zöld az erdő: „Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből / Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargókká tettél” (Bari Károly fordítása).
A cigány nép „örök csavargását”, Indiától Spanyolországig húzódó vándorútját foglalta zenés filmbe a francia Tony Gatliff: az 1993-as Latcho Dromban a vonaton énekli a dalt egy kislány, a fenti felvétel pedig az Ando Drom első albumán hallható (Kaj Phirel O Del, 1995).
Klezmatics: An Undoing World
„Egy szempillantás, már el is tűnt a házad / A szvetterről, amit kötöttél, leszaladtak a szemek / Sodródsz az árral, s minden, amitől féltél / Utolér e pusztuló világban” – énekli Lorin Sklamberg a Klezmatics negyedik albumának (Possessed, 1997) és a zenekar közel három évtizedes repertoárjának egyik legszebb számában, Alicia Svigals szerzeményében. Egy érzelmes dallam a zsidó sors évezredes tapasztalatával a nyugodt élet ideiglenes voltáról: bármikor vége szakadhat, szeretteinktől elválaszthatnak, tulajdonunktól, emberi jogainktól megfoszthatnak, jó esetben életünket meghagyják, s vándorolhatunk tovább, hogy sehol se érezhessük magunkat igazán otthon. „Egy nap menekült válhat belőled / Menekült, ki háborúk elől szalad / S bújna fedezékbe a tűzbombák elől / Mindörökké hajlék nélküli személy / Kétségbeesetten reménytelenül e pusztuló világban.”
A dal szövegét az orosz zsidó emigráns családból származó Tony Kushner írta egy közös zenés színházi produkciójukhoz. Az írót az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban 2012-ben, húsz évvel a keletkezése után bemutatott Angyalok Amerikában szerzőjeként és melegjogi aktivistaként ismerhetjük (a legfontosabb LMBTQ-dalokhoz pedig 2014 nyara után itt térhetünk vissza.)
Oi Va Voi: Refugee
Egy nap földönfutóvá válhatsz te is, figyelmeztetett a Klezmatics, s ezt teszi az Oi Va Voi is a menekült szemszögéből: „Azt kérded, miért épp hozzátok jöttem / Mikor másokhoz is mehetnék / Mások is ugyanezt mondták / Még a nevemet sem kérdezték / Magyarázd meg, mi vesztenivalód van / Csak egyetlen percig járj a cipőmben / S ne képzeld, hogy máris megtetted, ami tőled elvárható / Majd megmutatom, mennyire egymásba fonódott a sorsunk / Ne veszítsd el hited az emberiségben / Csak ne feledd, milyen a lelkiállapotom / Törékeny…”
Az Oi Va Voi ezzel a dallal indította a közép-európai és benne a magyar népdalkincs felé is mutató második albumát (Laughter Through Tears, 2003). Érzékeny kézzel kevert digitális folkfúziójukkal – akárcsak a Klezmatics – többször jártak nálunk is. A Refugee koncertfelvétele itt látható – én speciel ki nem hagynám, már csak Sophie Solomon hegedűszólója miatt sem, ráadásul Alice McLaughlin is megtoldja egy versszakkal a lemezverziót: „Hidd el, tiszta szándék vezet / Utolsó leheletemig küzdök a megértésért / S be is bizonyítanám, ha tudnám / Higgy nekem, kérlek…”
Ani di Franco, Ry Cooder, Dan Gellert: Deportee
1948. január 28-án a dél-kaliforniai hegyek között lezuhant egy Mexikó felé tartó repülőgép. A 4 fős személyzet és a 28 utas szörnyethalt. A személyzet amerikai volt, az utasok mexikói mezőgazdasági vendégmunkások: részben az amerikai–mexikói államközi megállapodáson alapuló szerződésük lejártával hazatérő, részben illegális munkavállalás miatt kitoloncolt emberek, zömmel férfiak. A korabeli New York-i sajtó sommásan deportee-ként (kitoloncoltakként) tett róluk említést, mintha nem is lett volna nevük. A NY-ban élő Woody Guthrie – nem tudván, hogy a helyi sajtó minden áldozat nevét közzétette – ezen felháborodva verset írt Deportee (Plane Wreck at Los Gatos) címmel. Ezt tíz évvel később egy tanárember, Martin Hoffmann megzenésítette. A dalt Pete Seeger kezdte színpadon játszani, s a mai napig sokan előveszik, akik szolidaritásukat akarják kifejezni emberszámba sem vett külföldiekkel. A fenti felvételt Woody Guthrie születésének centenáriumán, a 2012-ben rendezett koncerten rögzítették, Ani di Francót gitáron Ry Cooder, hegedűn Dan Gellert kíséri.
A szerencsétlenség Fresno közelében történt. Az áldozatok a temetőben évtizedeken át nevek nélküli tábla jelölte tömegsírban nyugodtak. 2013-ban itt állították fel a kitoloncoltak emlékkövét, rajta a 28 mexikói áldozat neve és a Woody Guthrie verséből vett, kőbe karcolt kép: 32 elszáradt, hulló falevél.
„Némelyikünk illegális, másokat csak nem akarnak itt / Munkaszerződésünk lejártával tovább kell állnunk / Hatszáz mérföldre a mexikói határ / Üldöznek mintha törvényen kívüli bűnözők, lótolvajok volnánk” – szólnak a képzeletbeli hozzátartozóktól búcsúzó sorok a halottak nevében.
Lila Downs: El Bracero Fracasado
Bracero spanyolul kétkezi munkást jelent. Bracero-programnak nevezték a mexikói idénymunkások amerikai foglalkoztatásának rendszerét. Bracerók voltak a Deportee névtelen halottjai is. Lila Downs egy szerencsétlen bracero történetét énekli el egyes szám első személyben. Ernesto Pesqueda szerzeményének csóró hőse autóstoppal ér el a határhoz közeli mexikói városba, Tijuanába, koldulva jut élelemhez, majd átcsusszan a határon a kaliforniai oldalra, Santa Anába, de üldözői elől menekülve odalesz a szandálja, inge, sombrerója. Egy San Franciscóba menő tehervonatra mászik fel, pechére azonban Salinasnál elkapják. Szót sem ért abból, ahogyan angolul szidják. Visszazavarják Mexikóba – így lesz belőle kudarcot valló bracero: kénytelen pénz nélkül hazatérni. Amint a táncra hangszerelt tragikomikus történetben fülön csípik, beúszik az amerikai himnusz dallama.
A mexikói származású amerikai énekesnő, Lila Downs az amerikai oldalról magas kerítéssel védett mexikói határ, a vendégmunkások, a bevándorlás problémahalmazának szentelte 2001-es albumát: a Border/La Linea dalait a mexikói migránsoknak ajánlotta, s mindazok szellemének, akik a határon átkelve életüket veszítették. Aki többre kíváncsi, itt a címadó dal szerbiai koncertfelvétele (La Linea) és a témába vágó egyveleg Woody Guthrie szerzeményeivel (Medley: Pastures of Plenty/This Land is Your Land/Land).
Lhasa: La Frontera
Még néhány percre a mexikói–amerikai határnál maradva Lhasa szépséges dalával kísérelhetjük meg az átkelést. Segít a szél, elröpít a határig, eltörli nyomainkat. Átkúszunk az ég alatt, miként a téli felhőket sem állíthatja meg senki, ha a szél fújja őket.
A La Frontera a mexikói apától és amerikai anyától származó Lhasa második albumán (The Living Road, 2003) jelent meg. Nem jut eszembe megindítóbb lemez, amelyet a 2000-es években hallottam volna.
Sade: Immigrant
„Mivel onnan jött, ahonnan / Minden ajtótól elküldték, miként Józsefet / Ez még a legkeményebb embernek is sok volna / Tudatában sem volt, hogy fekete / Amíg át nem adták az aprópénzét / De vigyáztak, nehogy hozzáérjenek a kezéhez / Ez még a legkeményebb embernek is sok volna…” – énekli Sade, mamájának és Nigériából bevándorolt papája emlékének dedikálva dalát.
Az Immigrant az ötödik stúdióalbumán (Lovers Rock, 2000) jelent meg.
(Sade, illetve a Chava Albersteint kísérő Klezmatics látható a családról szóló összeállításban is.)
Fatoumata Diawara: Clandestin
Fatoumata Diawara Elefántcsontparton élő mali szülők gyermeke. Még húszéves sem volt, amikor Franciaországba érkezett. Filmekben és színpadon (például a Kirikou című rajzfilm színpadi változatában) és a mali énekesnő, Oumou Sangaré vokalistájaként szerepelt, mielőtt szólókarrierjét elindította. Az első albumát (Fatou, 2012) záró Clandestin az illegális bevándorlókról szól, szüleiket hátrahagyó, pénz és jobb élet reményében hosszú útra vállalkozó fiatalokról. Szülőföldjük vezetőinek hibája, hogy nem tudják otthon tartani, az európaiaké pedig, hogy nem akarják befogadni őket. Egyre csak jönnek, jönnek megszámlálhatatlanul, „áruló” – nyilván, embercsempész – kezekbe helyezve sorsukat. Kalandjuk gyakran rosszul végződik: „sokan eltűntek, sokan meghaltak.”
Fent egy 2010-es, párizsi koncertfelvételen látható az énekesnő, itt pedig a dal klipjében, a megénekelt probléma súlyához képest kellemesnek tűnő csónakázás közben. De a vége felé elsírja magát.
Boross Ida: Honvágy
Ha Wahorn András Emigráns dalától indultunk, térjünk is vissza hozzá. 1980 szilveszterén az ő pomázi házában debütált a Kontroll Csoport, amelynek első programjában szerepelt ez a szám is, csak Holdfényes májusok címmel, punkstílben. Bárdos Deák Ági úgy szokta volt bekonferálni, mintha egy disszidens fiú írta volna. Nem tudtam, s ő sem mondta, hogy feldolgozás ez, és nem akármilyen története van a dalnak. Aki élt 1956-ban, rengetegszer hallhatta, tíz évvel később viszont, amikortól saját zenei emlékeim gyűlni kezdtek, nem volt már sehol.
A lényeg: merő véletlen folytán, 1956. október 23-án, a pesti mulatókban népszerű Boross Ida felvételre volt hivatalos a Magyar Rádióban. Számait férje, Gommermann István szövegíró szállította. Három dalt rögzítettek, ezek egyike volt a Honvágy. Gommermann egy német slágert magyarított: Freddy Quinn Heimweh című friss sikerét. Zenéjét – mint a Qualiton-kislemez címkéjén látszik – Frank Miller amerikai komponista szerezte. 1955 szeptemberében Mindy Carson énekelte lemezre Memories Are Made Of This címmel Ray Coniff zenekara kíséretével, novemberben követte Dean Martin, majd sokan mások, így 1967-ben az ír Val Doonican, aki a napokban hunyt el 88 éves korában.
Senki nem tudhatta előre, de a Honvágy hamarosan konkrét értelmet kapott: a forradalom után 200 ezren hagyták el az országot, őket és hozzátartozóikat érzékenyen érinthette. Nem véletlenül sugározta sűrűn a Szabad Európa. Igen ám, de Boross Ida és Gommermann István is disszidált, így az ő felvételük itthon nyilvánosan lejátszhatatlanná vált, ezért Hollós Ilonával is fölvették. Erre az előtörténetre épült rá a Kontroll verziója. (Ha bővebben olvasnál róla, kattints a Hócipőre és ide: Magyarok a nagyvilágban).
Legutóbb: Négylábú barátaink – 35. Állati dalok, első rész
Legközelebb: Állati dalok, második rész